2014.09.10. 19:36, springyy
Az épületbe lépve semmi nem fogadott. Nem volt, ki a nyakamba ugorna üdvözlés gyanánt, vagy aki köténnyel a derekán és mosollyal az arcán tudakolná, merre jártam. Most még a füst is hiányzott, a szivarnak a füstje, mely máskülönben mindig csípte a szemem. Ó, egek, mit meg nem adnék érte, ha most is csípné!
Ahogy a nappaliban lépkedtem, végig simítottam a kandalló tetején a kezem, mire ezer meg ezer porszem röppent a levegőbe, násztáncukat járva. Én azonban nem figyeltem a környezetemre, ugyanis a belső hang erősebben szólt. Egy gyermek örömteli nevetése visszhangzott a fülemben. Aztán megjelent a szemem előtt, ahogy a szőnyegen játszik, majd felém fut, büszkén mutatva legújabb szerzeményét, s kacagása bezengte a helyiséget. Még igen csöpp volt, öt éves, ha lehetett. Túl fiatal...
Aztán egy illat csapta meg az orromat, finomabb, mint bármelyik, amit korábban éreztem. Mennyei lakoma ígéretét hordozva lepte be a házat, akár őszi hajnalon a köd a rétet. Szimatolva a konyha felé vettem az iránt, s már láttam is magam előtt a tűzhely előtt sertepertélő nőt, amint fakanalával az ínycsiklandozó levest kavarta, s játékosan megfenyített, mikor a süteményből akartam lopni. Ereje teljében volt, talán a negyvenet, ha elhagyhatta. Túl fiatal...
Az illatok tengerébe azonban belerondított egy szúrós, szürke csík, mely iránytűként vezetett az ebédlőben pipázgató, újságot olvasó férfihoz. Mikor észrevette, hogy ott állok, lejjebb engedte a kezében tartott papírt, s intett, hogy foglaljak helyet. Talán az ötvenes éveibe, ha belépett. Túl fiatal...
Az emlékek áradatából egy hang rántott ki. Halkabb volt, mint a sarokban megbúvó egér neszezése, de hangosabb a szúnyog reppenésénél, éles, de mégis oly lágy, akár a pillangó repte. Kíváncsian indultam meg arra, ahol a hang forrását sejtettem. Lépteim visszaverődtek a falakról, ahogy végighaladtam a szűk folyosón, s egy perc múlva már a szalonban találtam magam. Velem szemben ott állt a nagy állóóra, mely most is folytatta véget nem érő ketyegését. Fél éve már, hogy senki nem látogatta meg, de ő szakadatlanul csak ketyegett és ketyegett, s jelezte az időt a ház lelkének. Meg kellett kapaszkodnom, nehogy magával sodorjon a hirtelen emlékáradat.
Aznap ragyogó idő volt, én pedig felvillanyozva tértem haza a reggeli sétámból. A konyhába lépve egy csókot nyomtam édesanyám orcájára, és elvettem egy süteményt a tálcáról. Az ínyencséget majszolva léptem be a szalonba, hogy elújságoljam édesapámnak a nagy hírt. Alva találtam, így leültem a vele szemben lévő fotelba, mint ilyenkor mindig, hogy megvárjam, míg elhagyja az álmai birodalmát. Csendben figyeltem őt, s hallgattam a nagy óra vidám kettyenéseit. Valami furcsa volt, de nem tudtam, mi. Kellett egy pár perc, mire eszembe jutott - nem hallottam a jellegzetes hortyogást. Odaléptem hát édesapám elé, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Ekkor vettem észre, nem én nem hallottam a hortyogást, hanem az szűnt meg hallatni magát. A fotelben ülő férfi nem lélegzett. Hirtelen mintha szaltót vetett volna a világ, egyszerre minden megindult körülöttem, a hatalmas zajtól, s a fülemben doboló vértől semmit nem hallottam, abban a percben szentül hittem, hogy itt a vég…
De az óra tovább kattogott.
Lassan lépdeltem le a lépcsőn, ujjaimat végighúzva a korlát érdes felületén. Szokatlanul nagy volt a csend, mintha a falak is gyászolnának velünk együtt. Még a kisöcsém is csak csendesen játszott, pedig ő még nem is értette igazán, mi történt. Nem tudom, hogy történt. Egyszer csak elkezdett köhögni. Hátba veregettem, hátha félrenyelt, majd elindultam, hogy hozzak neki egy pohár vizet. Azonban mire visszaértem, már annyira köhögött, hogy inni sem tudott. Aztán hirtelen felköpött egy adag vért. Halálra rémülten futottam anyáért. Mire az orvos kiért, már késő volt…
De az óra tovább kattogott.
Hihetetlen, hogy két hét alatt mennyi fájdalom érheti az embert. Azonban az idő nem áll meg - elrohan, és hirtelen azt veszed észre, hogy elérkezett a születésed napja. Legszívesebben elrohannál, de ki kell tartanod. A konyha ajtajában állva is hallottam, a szalonban lévő nagy óra ketyegését. Tik-tak, tik-tak... Édesanyám éppen az elkészült süteményt vette elő. Csodáltam őt az erejéért, hogy úgy akar tenni, mintha mi sem történt volna, s élni tovább a hétköznapokat, miközben belül meghalt. Megráztam a fejem. Hirtelen észre vettem valami furcsát - a szekrény tetején tartott kés veszélyesen ki volt csúszva a peremre. Édesanyám mindig is alacsony termet volt, ezért odaléptem, hogy visszatoljam. Azonban megbotlottam, és lefejeltem a szekrényt, ezzel lavinák sorozatát indítva el. Édesanyám odakapta a fejét, hogy megnézze mi a baj, de elvesztette az egyensúlyát, én pedig lassítva láttam, ahogy a késen megcsillan a fény, majd elkezd lecsúszni. Szinte kívülről hallottam éles sikoltásomat, ahogy vigyázzt kiáltottam, de tudtam hogy késő. A penge édesanyám mellkasába fúródott; egy pillanatig még állt, mintha nem tudná, mi történt, majd a földre zuhant, oly kecsesen, akár a hattyúk szárnyalása...
De az óra tovább kattogott.
Levegőért kapva úsztam felszínre az emlék-áradatból, s meg kellett kapaszkodnom, olyannyira remegtek a lábaim. Csak most vettem észre, hogy arcomon sós könnyek folyója folyik le. Egyedül voltunk a szobában - én és az óra. Tik-tak, tik-tak...
Ő mindig itt volt. Mikor úgy éreztem, nincs többé világ, hogy minden megszűnt létezni, ő csak ketyegett, töretlenül. Mily sanyarú sors jutott neki! Monoton kattogása még a gondolataimat is kitöltötte. Egész életében ugyanúgy kell végeznie a munkáját, szünet vagy hála nélkül. Pontosan ugyanúgy szól most is, mint tíz évvel ezelőtt. Bár, ha jobban figyelek, mintha kissé gyászosabban zengné tovább a másodperceket.
A térdeim összecsuklottak, a földre rogytam, s éreztem, hogy körülölel a sötétség.
De az óra tovább kattogott.