Mit gondolsz, miért imádom annyira a százszorszépeket? Merthogy imádom őket, ez tény.

Ez egy metafora. ("It's a metaphor"- Augustus Waters - most tisztára ilyen érzésem lett, pedig így, hogy metafora, hamarabb nem is gondoltam bele.)

A százszorszépek picik. Törékenyek. Egy helyen általában több (esetenként sok) van belőlük. Egy ember simán eltapossa őket, anélkül, hogy észrevenné. Jelentéktelenek a világnak. Akármennyire erőlködnek is, törnek előre, ugyanott maradnak, lent, a fűben. Szépségük eltörpül a rózsák, orchideák mellett. Nem jelentenek semmit az emberiségnek, nem szakítják le szerelmük zálogául, nem adják névnapra ajándékba. Kicsik. Észrevehetetlenek. Mivel egy helyen sok van belőlük, egy-egy szál értéke mindinkább semmissé válik.
Ez a százszorszép. Ez vagyok én.
Hétköznapi, teljesen hétköznapi. Kicsi. Szerény. Jelentéktelen. Haszontalan. Könnyen eltaposhatnak a nálam nagyobbak. Olyan, mint a többiek. Nem vagyok különleges. De mégis... ha elfelejtjük a többi százszorszépet, egyetlen egyet a tenyerünkbe veszünk és megszemléljük, meg kell állapítanunk, hogy a maga visszafogott módján igenis szép és különleges, mert nincs kettő egyforma. Aztán kipukkad a buborék, leereszt a pillanat, megjelenik a többi százszorszép, és az az egy, amit az előbb még olyannyira csodáltál, semmissé válik. Jelentéktelenné. A porba hull. A feledés homályába vész.

Egy százszorszép vagyok.

"...and if you don't like me as I do you I understand. 
Because who would really choose a daisy in a field of roses?"