Szóval a tegnap... Nem volt semmi, azt meg kell hagyni. Reggel bevittem a muffint a jótékonysági sütivásárra, majd csatlakoztam a többiekhez, akik szépen-lassan kezdtek gyülekezni. Igazából nem részletezném annyira ki. Becsapódtam egy csapathoz, de azok otthagytak, ezért csatlakoztam másokhoz. De ott csak felesleges harmadik voltam, ezért megint egy másik kettes csapathoz kéredzkedtem, akikkel elmentünk sütit venni. Mire végeztem, eltűntek. Megint csatlakoztam másokhoz, de azok is ott hagytak a fenében. Egyszóval kész rémálom volt. 

A Karinthy napok lényege, hogy nincs tanítás, hanem játékok vannak, ahol pontokat kell gyűjteni. A 70 pont a minimum, ha az megvan, igazolt a napod és hazahúzhatsz. Három fő részből állt - a keddi szavalóversenyből, a csütörtök délutáni sportversenyekből és a pénteki játékokból. A gond csak az volt, hogy én nem voltam korábban sehol, így ott voltam nem sokkal tíz óra előtt, a többieknek öt-tíz pont kellett a hetvenhez, nekem meg volt összesen tizenhat kicseszett pontom. 
Szívemet melegség járta át, mikor pár ember ott elkezdett szervezkedni, de ez a melegség pillanatok alatt elillant és ők is otthagytak a fenében. Borzalmasan éreztem magam. 
Pedig én azt hittem, találtam egy osztályt, aki befogadott. De mit tegyek, ha egyszer jobban befogadták egymást...?
Végül összekapartam 73 pontot és hazahúztam. Eszem ágában sem volt tovább ott maradni, mint amennyit muszáj volt. Pedig jó lett volna, csak...hát na. Nem tudom,miért problémázok, hisz már meg kellett volna szoknom. De minden egyes alkalommal ugyanolyan rosszul érzem magam, mikor rájövök, mennyire egyedül vagyok. Egyedül az nyújt hangyáni vigaszt, hogyha Zs nem a kórházban feküdne, talán velem lett volna... talán...

Délután leckét írtam - mert éfjélig el kellett küldeni ofőnek -, majd el kezdtem készülni. Tojásnak kellett öltöznöm az osztály Csibebáli produkciójában betöltött szerepem miatt, ami kicsit nehézkesen ment, de végül meg lett oldva. Nagyon hülyén éreztem magam, ezért kiírtam csoportba, hogy mindenképpen ki kell-e tömni a pólót, mire az egyik vezetőnk azt mondta, igen. Ez volt egy órával az indulásom előtt. Persze, két akkora párnát nem tudok csak úgy elvinni, sporttáskába kellett raknom őket. Két perccel indulás előtt merő véletlenségből vettem észre, hogy a csoportunk másik vezetője is hozzászólt, aki azt írta, nem kell, mert úgyis lesznek, akik nem visznek, ezért ő maga sem visz. Nagyon kiakadtam. Persze, már nem volt időm más táskába pakolni, mert azonnal indultam. De ez miez már? Önhatalmúlag úgy döntött, hogy nem kell... Ki olvassa a facebookot ilyenkor? És mellegleg hogy a fenébe ismernék fel enélkül azt, hogy tojások vagyunk? Sehogy. 
Persze, mikor odaértem, nem egyedül voltam a problémámmal. Volt olyan, aki csak az apja pólóját vitte a párna miatt, és lógott rajta, de az meg nem lehet, hogy valaki ilyen, valaki meg olyan...

Amúgy katasztrófa volt. Az utolsó pillanatban eszközölt változtatások miatt szétcsúszott az egész, a felét meg se valósítottuk, a poénok erőltetettek voltak, a hangosítás nem működött, ezek a hülyék meg ott röhögtek, miközben színpadon voltak, de még a háttérben sem kussoltak be, hiába ajánlottam melegen nekik. Azt hittem, menten elsüllyedek ott. 
Letettük a csibeesküt, majd eredményhirdetés, aztán RockCorn koncert jött. Az elején még félkörben álltunk a gödör mellett lányok (ahol a táncoló-bulizó emberek voltak), majd hirtelen megjelent Ő, és megpróbált behúzni valakit közülünk a táncparkettre (amolyan hangulatfelelősként működik, minél több embert akart a tombolók közé). Én sajnos túl messze voltam, akiket meg elért, nem akartak menni. Aztán hirtelen megjelent az a lány osztálytársam, aki két utcával fentebb fog lakni, mint ahol én lakok most, és neki egy kicsit nehéz a felfogása, így őt bíztattuk is meg minden, így Őneki sikerült beráncigálnia a táncparkettre. 

Még nem voltam ilyen...buliban vagy koncerten vagy akárhol, ahol... hát, nos, ezt kell csinálni. (Nem tudom megfogalmazni, na.) Egy igazi koncerten voltam, ott meg ültünk, szóval... De azért mindig is érdekelt a gondolat, mi lehet olyan jó azoknak az embereknek ott. Nem értettem, miért jó, ha összenyomnak, de izgatott. Így aztán, mielőtt végiggondoltam volna, mit teszek, én voltam az osztály lányai közül a második, aki az ugrálókhoz csatlakozott, ezzel megindítva a lavinát, jöttek a többiek is. Csak azt sajnálom, hogy nem Ő húzott be.
Imádtam. Ott lenni középen, együtt tapsolni, ugrálni, tombolni a többiekkel, ahol nem szólnak le, ha  azene ritmusára próbálsz mozogni és neked ütköznek az emberek és te is másoknak, de senkit nem érdekel, csak egymásra nevettek, mikor fejen talál a csirke - igen, a csirke -, amit dobált a tömeg és senki nem nevet ki, csak mindenki jól érzi magát... Leírhatatlan. Azt az érzést keltette bennem, hogy tartozom valahova. 

Persze, nem igazi nagykoncert volt, nem tartott öt órán keresztül, csak másfél óráig, de nagyon jó volt. Együtt ordítottam a zene szövegét a többiekkel, együtt ugráltam velük, ha olyan volt a szám, és... nem tudok mit mondani. 
Aztán vége lett. Ami süti nem fogyott el addig a sütivásár alatt, ingyen lehetett enni, majd mikor kevesebben lettünk, az egyik IDB főnök buzdított minket, hogy csomagoljunk haza is, mert nem tudják hova tenni.
Amikor kevesebben lettünk... Igen, értem csak kilencre tudtak jönni, mert anya dolgozott, apa meg nem hagyhatta otthon egyedül az öcsémet, és ez még fél kilenc előtt volt. Minden osztálytársam, sőt a többiek is elszivárogtak. Negyven körül kábé nyolcan maradtunk ott, azon a részen. Ő is ott volt. Megkérdeztem az IDB főnököt, tudok-e valamit segíteni, de ő azt mondta, nem nagyon. Aztán eltüntek a dobozok, csak az asztalok maradtak, meg a kosz. Ő elkezdte letakarítani, én meg ott álltam, és most is, mint egy csomószor, kellemetlenül éreztem magam, mert én semmit nem csináltam, Ő meg ott takarított, ígyhát megkérdeztem tőle is, segíthetek-e. A tőle megszokott stílusban válaszolt, hogy az rohadt jó lenne, én pedig magamban mosolyogva láttam munkához - mikor amúgy utálok takarítani, kivéve, ha valainek önszántamból segítek vele.
Le lett takarítva, majd másvalaki szivaccsal is letörölte. A fiúk elcipelték a nehéz asztalokat, majd elmentek, így öten maradtunk: Ő, az IDB vezető, két ismeretlen felsőbbéves és én. Segítettem Őneki arrébb cipelni a padot, aztán már tényleg nem igazán maradt dolog. Már vártam, hogy apa hívjon, jelezve, hogy megérkezett, sűrűn vettem elő a telefonom megnézni, mi van. Az IDB főnök meg is kérdezte, hogy a taxit várom-e. Aztán egyszercsak megrezdült a zsebem. Előkaptam a telefont, de csalódottan vettem észre, hogy csak a kilenc órára beállított, szokásos jelzésem az. A fogaim között szűrt szavakkal hangot is adtam csalódottságomnak, mire Ő, aki éppen mellettem volt, incselkedve megkérdezte, hogy csak nem egy srác hívását várom?, de mondtam, hogy nem éppen. (Azért nem ilyen tömören. :D) 
Talán öt-hat perc múlva felhívtam apát, hogy hol van, mire közölte, már ott volt. Gyorsan elköszöntem, és kisiettem. Bár Ő akkor épp az IDB teremben volt, két másodperc csúszással azért Ő is köszönt.

A kocsiban persze leszúrtam apát, hogy miért nem hívott, mire azt mondta, nem ez volt a megállapodás... Ilyenkor nem érdemes vitába szállni vele, ezért egy idő után hagytam is a fenébe. 

De azért jó volt az este, élveztem.