Dear Friend!2014.09.14. 19:28, springyy

Nem tudom, miért történt és azt sem, hogyan. Nincs ideje, szépen-lassan itta be magát csontjainkba a tudat, és én napról-napra egyre jobban éreztem, ahogy a féreg szétárad a véremben. Tudtam, hogy el foglak veszíteni, csak azt nem, hogy mikor. Éreztem, hogy vészesen eltávolodtál és azzal is tisztában voltam, hogy sosem fogsz újra közelebb kerülni. Te döntöttél így, te indultál el azon az úton, amin. Nem kérdeztél, nem kértél, nem törődtél se velem, se a barátságunkkal. Fájt, kimondhatatlanul fájt, azt a megmagyarázhatatlan, tátogó űrt még hetekkel később is éreztem. És mégis, én görcsösen ragaszkodtam beléd. Tudtam, hogy el kéne engegnem téged, úgy mindkettőnknek jobb lenne.
De gyáva voltam. El sem tudod képzelni, reggeli találkozásaink alatt hányszor vettem levegpt és nyitottam ki a számat, hogy kimondjam a már oly régóta fogalmazódó, érlelődő gondolataimat, s hányszor csuktam vissza némán, mert meggondoltam magam. Nem bírtam volna ki. Nem tudtam, hogy reagálnál és pontosan azt sem, én hogyan. Féltem.
Aztán te döntöttél. Egyik reggel már nem jöttél elém, s az azt követő napokon se, se bármikor később. Nem csengettél be és nem vártál rám a kapunknál, így én sem szóltam ki, hogy egy pillanat és megyek. Kimondhatatlanul fájt. Te tetted meg a végső lépést, te löktél el magadtól, te taszítottál a szakadék szélére, ahol egyensúlyozva igyekeztem nem leesni. Egy választóvonal volt az a reggel, mely elválastott minket örökre, áthidalhatatlan szakadék, melybe majdnem belezúgtam. Még most is fáj, hogy ennyit jelentettem neked majdnem hét évnyi "legjobb barátság" után.
Nem hibáztatlak. Te erre mentél, én arra. Te ilyen lettél, én olyan. Már nem tudok azonosulni a mostani személyiségeddel, pedig régebben szinte minden közös volt bennünk. Akárhányszor a szemedbe nézek, csak azt látom, hogy te mondtál le rólam. Hogy egyedül nekem jelentettél bármit is és nem osztoztunk az érzésben.
Fájt, és még ma is fáj, noha már más betöltötte a szerepedet. Azóta alig beszéltünk többet heti egy-két, azutolsó félévben pedig havi egy-két mondatnál. De most, így, ennyi idő távlatából is úgy érzem, hogy ha akkor, azokon a meleg nyári napokon inkább velem vagy, mint velük, megmenthettük volna ezt a kapcsolatot, s ha nem is lett volna olyan jó, mint régen, egy-két folttal, de legalább működött volna. Talán még ma is beszélő viszonyban lennénk.
A te döntésed volt mindvégig. És én elfogadtam. Szerettelek, mint legjobb barátot, hosszú éveken keresztül, de az új énedet már nem tudtam elfogadni. Te döntöttél, én pedig semmit nem tettem. Mindkettőnk hibája, tudom jól. De talán így volt jó. Az élet egy lecke és én tanultam belőle, a barátságunkból. Csak annyit akarok mondani, hogy megbocsátottam neked és sajnálom.
|