Az ember azt hinné, Budapest az Budapest, egy nagyváros a maga több milliós lakosságával, és ennélfogva az emberek elhidegültek egymástól. Elmész egy kis faluba, ahol pár ezren élnek csak, és - bár ott nem igazán vannak, de tegyük fel, hogy mégis - még az idegenek is köszönnek egymásnak. Ha pedig már beszélt vele egy-két mondatot korábban, vagyis van minimális közük egymáshoz, és nem rohannak mindketten, akkor szinte biztos, hogy megkérdezi az egyikük, hogy van a másik, stb. Pesten még gyakran az ismerőseik mellett is egy szó nélkül mennek el az emberek, azt a látszatot keltve, hogy mindig, minden körülmények között sietnek valahová és nem érnek rá, noha ez korántsincs így. Sőt, az is gyakora, hogy az egyik fél köszön, a másik meg a füle botját se mozgatja... És evégett aligha lehetne felróni, hogy az ember kissé előítéletesebb azzal a "réteggel" szemben, aki nem szokott visszaköszönni neki vagy értsd úgy, ahogy akarod. Ha a buszmegállóban állva rajtad kívül mindössze egyetlen ember, egy tizenhét-tizennyolc éves, görnyedt, nagyon lazának akaró lenni, fülhallgatós, hímnemű egyed van, és még vagy hét perc, mire jön a busz, akarva-akaratlanul is valami elfoglaltság után nézel, de szinte kézenfekvő a tőled két és fél méterre lévő személy. Csak egy pillantást kellett vetnem rá, és máris tudtam, sütött róla, hogy bár nem a "szög-jolán"-ok közé tartozik, mégis a "menőbbik," pontosabban a magát menőbbnek képzelőbbek közé. 
Aztán megjött a busz, mint kiderült, mindketten ugyanarra vártunk. Egyszerre értünk az ajtóhoz az első ajtós felszállás miatt, de igazából ő egy kicsit hamarabb, ezért meg is torpantam, hogy felszállhasson. De váratlanul arrébb állt és intett, hogy szálljak fel. Nekem, a tizennégy éves lánynak, akinek százszorszép volt a füle mögött.

Mondanom sem kell, kellemesen csalódtam. Ez engem csak arra emlékeztetett, hogy akármennyire is elkorcsosult a társadalmunk, van még remény.