Igen, igen, elmaradtam egy hetet, amiért ezúton is szeretnék bocsánatot kérni. Akartam én írni, de röplabda után energiám nem volt, pénteken meg khm...nem értem rá. Ugyanis kitaláltam, hogy szeretnék beiratkozni egy könyvtárba. (Most tapsoljatok meg, amilyen könyvmoly vagyok, utoljára ötödikben vettem ki általános iskolai könyvtárból könyvet, de igazinak még a közelében sem jártam. Nem tudom, miért, talán csak mert szimplán hülye vagyok.) Ezért pénteken elbaktattam a Karinthy mellett lévő könyvtárba R-el - aki nyolc éves kora óta be van oda iratkozva -, ahol közölték, hogy mindenképpen szülő kell. Egyáltalán nem értem, miért. Mivel 14 éves vagyok, még ingyenes, és valahogy nem jelenik meg előttem egy szigorú szülő képe, amint azt mondja: "Kislányom, ne merészelj ingyen beiratkozni egy könyvtárba se! Megértetted?!"
Ezért R vett ki nekem egy könyvet, nevezetesen Cassandra Clare-től A herceget, mert valamiért még csak Az angyalt olvastam pár hónapja. Persze, ki vagyok én, hogy megálljam és ne olvassam, egész este le sem rakram (egy kis túlzással, de tényleg csak picivel). 

Rájöttem, hogy röplabda után a fenének sincs energiája még bejegyzést írni se, nemhogy magyar házit.
Tegnap akartam jelentkezni, de nem jött össze. Fáradt voltam, mikor fél hatkor hazaestem, aztán rájöttem, hogy mára még kell egy egypercest írni... Hát mit ne mondjak, nem egy kellemes érzés volt. 
Egyébként kijelenthetem - ahogy ex-osztálytársam fogalmazott, miután megnézte a táboros videót -, hogy "ezek a legjobbak, mert zsenik és hülyék egyszerre". A zseni részével kicsit vitatkoznék, bár tény, hogy a Karinthy egy fantasztikus iskola és nem  vesznek fel oda akárkit, de a hülyét eszem ágában sincs megcáfolni. Tegnap hiányzott R - sőt, ma is, bár úgy volt, már jön. Az egyik szüntben F csoportos társam előhúzott a táskájából egy guriga wc papírt. Igen, jól látjátok, egy teljes gurigányi, megkezdetlen wc papírt az iskolatáskájából - saját bevallása szerint lövése sincs, hogy került oda, egyszercsak megtalálta. Kábé egy percbe telt, mire jött az ötlet, hogy akkor legyen a tekercs R! Így hát odatettük a R helyére, az asztalra.

Az ember azt hinné, Budapest az Budapest, egy nagyváros a maga több milliós lakosságával, és ennélfogva az emberek elhidegültek egymástól. Elmész egy kis faluba, ahol pár ezren élnek csak, és - bár ott nem igazán vannak, de tegyük fel, hogy mégis - még az idegenek is köszönnek egymásnak. Ha pedig már beszélt vele egy-két mondatot korábban, vagyis van minimális közük egymáshoz, és nem rohannak mindketten, akkor szinte biztos, hogy megkérdezi az egyikük, hogy van a másik, stb. Pesten még gyakran az ismerőseik mellett is egy szó nélkül mennek el az emberek, azt a látszatot keltve, hogy mindig, minden körülmények között sietnek valahová és nem érnek rá, noha ez korántsincs így. Sőt, az is gyakora, hogy az egyik fél köszön, a másik meg a füle botját se mozgatja... És evégett aligha lehetne felróni, hogy az ember kissé előítéletesebb azzal a "réteggel" szemben, aki nem szokott visszaköszönni neki vagy értsd úgy, ahogy akarod. Ha a buszmegállóban állva rajtad kívül mindössze egyetlen ember, egy tizenhét-tizennyolc éves, görnyedt, nagyon lazának akaró lenni, fülhallgatós, hímnemű egyed van, és még vagy hét perc, mire jön a busz, akarva-akaratlanul is valami elfoglaltság után nézel, de szinte kézenfekvő a tőled két és fél méterre lévő személy. Csak egy pillantást kellett vetnem rá, és máris tudtam, sütött róla, hogy bár nem a "szög-jolán"-ok közé tartozik, mégis a "menőbbik," pontosabban a magát menőbbnek képzelőbbek közé. 
Aztán megjött a busz, mint kiderült, mindketten ugyanarra vártunk. Egyszerre értünk az ajtóhoz az első ajtós felszállás miatt, de igazából ő egy kicsit hamarabb, ezért meg is torpantam, hogy felszállhasson. De váratlanul arrébb állt és intett, hogy szálljak fel. Nekem, a tizennégy éves lánynak, akinek százszorszép volt a füle mögött.

Mondanom sem kell, kellemesen csalódtam. Ez engem csak arra emlékeztetett, hogy akármennyire is elkorcsosult a társadalmunk, van még remény.