Szombaton a családdal Keresztes Ildikó jubileumi koncertjére mentünk, ami igazából jobb volt, mint vártam. Az elején Baricz Gergő kezdett egy zenekarral, aminek ACid/DC volt a neve és AC/DC dalokat énekeltek, meglepően jól. Hát emberek, én el nem tudom képzelni, abból a gyerekből hogyan jöttek ki ilyen hangok... 
Igazából mindegy, a lényeg, hogy nagyon jó volt.
Hétfőn akartam írni, akkor kellett volna, mert - az igazat megvallva - már nem igazán emlékszem, mi történt. Az megvan, hogy Pusival futottunk, Szilivel játszottunk, ofővel Present Perfectet vettünk, TB-vel meg testrészeket, de... nem igazán rémlik olyan, amit leírhatnék. 

A ma viszont még nagyon is megvan a fejemben.

Első óra ismét tesi, remek, nagyon örültünk neki. Már kábé mindenki átöltözött, Lépesfalvi pedig kopogott az ajtón. Ilyenkor kéne kimennünk, de most benyitott - pedig volt, aki még öltözött. Közölte, hogy a teremben leszünk, mert korfball bemutató lesz, amit néznünk kell, majd mi is beállunk játszani. Aztán kiment, néma csend, egymásra nézünk a többiekkel, és hirtelen kirobban belőlünk a hatalmas éjjenzés, ugyanis futásra készültünk.
A bemutató jó volt, a játék is tetszett, amikor csak dobálgatni kellett, sokszor bele is találtam a gyűrűbe, de a röplabda mellé nem szeretném bevállalni. Egyszer már elkövettem, hogy túlterheltem magam, még egyszer nem fogom. 
Föci szaknyelv jött, igazából gyorsan lement, a szdogám ötös lett, naprendszeres házit kaptunk, minden perfekt. De ekkor már nagyon éhes voltam - pedig a csapattal magyar házit kellett volna írnunk -, ezért, természetesen, enni akartam. Igen ám, ez szép és jó, de ekkor döbbentem rá, hogy az összes kajámat otthon hagytam. Gondolhatjátok, nagyon örültem. Gyorsan zsebpénz elő, átrohantam a másik épületbe, a büfébe. Útközben elkalandoztak a gondolataim és eszembe jutott, milyen jó lenne, ha Ő is a sorban állna (már tizenkét napja nem láttam). Odaérek, hát mit látok? Ott állt, a sorban. Pont idevág a Grace-szel ma angolon vett fejezet, az agykontrollról meg hasonló finomságokról. Egy kicseszett varázsló és/vagy Látó vagyok emberek! 

A magyar óra jó volt, a csoportomban lévők, vagyis Zs és egy másik osztálytársam megdicsérték mind az olvasás, mind az íráskészségemet, és bár szabadkoztam, belül nagyon jól esett. 
TB szódogát íratott angolon, ami azért szemétség, mert 1 - holnap tz-t írunk és megígérte, hogy gyakorlunk, de eddig csak új anyagokat vettünk; 2 - negyvanhat szó és szókapcsolat volt csak az ő órájáról tegnapról feladva, és mindenki inkább a témazáróra készült, minthogy ennyit megtanuljon... De tanár, joga van hozzá persze, mindegy. (A legrosszabb az, hogy a szüleim persze nem hazudtolták meg magukat, nem érdekli őket, hogy földrajzra készültem és hogy az ötös is lett, le kell szedni a fejem, mert egy négyestől már összedől a világ...)
Aztán átmentünk ebédelni. De mire odaértünk, már elfogyott a B menü, csak spenót maradt, én pedig, tudniillik, utálom a spenótot. Így kötöttem ki ismét a büfénél, ugyanolyan nagy szendvicset vettem, csak nem téli szalámisat, hanem sonkásat. 

Hatodik óra után átmentünk a főépületbe, az aulába megvárni az IDB-t. Ott üsszefutottam B osztálytársaival, akikkel szintén jóban vagyok, így némileg lekapcsolódtam R-ékről. Az egyikük - továbbiakban E -, addig faggatott meg zsaroltuk egymást, míg el nem mondtam neki, ki is az az Ő, így már ketten tudják kilétét. Aztán el lettem ráncigálva a büféhez, és nem bírtam ellenállni, vettem egy szelet sajttortát magamnak. Igen, sajt tortát, ilyen pro büfénk van. És valami mennyei volt! 
IDB. Beültem B lábához a földre, mert a többi hely már foglalt volt, de nem is bántam, mert onnan remekül láttam Őt. Büszke vagyok magamra, mert - ha csak közvetve is -, de végre beszéltem vele pár szót. Amúgy jó kis gyűlés volt, élveztem - nem CSAK Miatta -, a gond egyedül az volt, hogy tovább ott kellett maradnom, így láthattam, amint Ő elhagyja az iskolát, míg én még szívtam vagy tíz percet. Pedig azt terveztem, hogy a hosszabb úton megyek és megnézem, hogy B-nek igaza volt-e, mikor azt mondta, múltkor látta ott.

Egyik évfolyamtársamat megkértem, hogy várjon meg, így végül mégis a hosszabb irányba mentem, bár megbántam, mert egyedül voltam a társaságban és senki nem is jött abba az irányba. Átkoztam a fejem, amiért nem a megszokott, rövid úton mentem, miközben megvártam a villamost és felszálltam a legvégébe. Csak úgy nézelődtem - mert mit tud tenni az ember, míg áll a szerelvény és még csak le se ül, mert egy megállót megy? - mikor a szívem kihagyott egy ütemet. Ott állt Ő a villamost legelején. Azt hittem, rosszul látok.
Túl feltűnő lett volna, ha folyamatosan arra nézek, így türtőztettem magam. Tudtam facebookról, melyik általános iskolába járt, így körülbelül azt is kikövetkeztettem, hogy arrafelé lakik, amerre én, de mivel még egyszer sem láttam, elvetettem az ötletet. Így most sem fűztem hozzá túl nagy reményt, annál jobban megdöbbentem, mikor leszállva hátranéztem és láttam, hogy ő is leszállt, sőt, arra jött, amerre én. 
Igyekeztem nem hátranézni, úgy menni el a buszmegállóig. Mikor odaértem, forgolódtam, de nem láttam sehol. Átkoztam a fejem, amiért szem elől tévesztettem, egyúttal csalódott is voltam, mert sikerült bemesélnem magamnak, hogy talán mégis igazam volt. 
Nagyban nézelődök, mikor az épület sarka és a buszmegálló közötti résen keresztül megpillantottam Őt. Ott ült, húsz-harminc méterre, egy ilyen fém izén, ami járdaszegély-kerítésként vagy miként szolgálhatott. Először nem értettem, miért, atán megláttam: dohányzott. 
Olyan kiábrándító tud lenni! Nem értem, mire jó... Aztán a kijelzőre pillantottam: még nyolc perc volt a busz érkezéséig. Gondoltam, talán úgy gondolta, elszív egy cigit, miközben vár, de elhessegettem, mert nem akartam hiú ábrándokat táplálni. 
Aztán jött a busz. Végképp lemondtam róla, mikor észrevettem, hogy elindult ide...
A fellegekben szárnyaltam, mikor mindössze két ülés választott el tőle a buszon. Kettővel mögöttem ült, háttal nekem, és én pedig rájöttem, hogyha kicsit oldalra fordítom a fejemet, a szemem sarkából pontosan láthatom. Még azt is megjegyeztem - direkt figyeltem erre -, hogy melyik buszmegállónál szállt le. 

Nem tudom, miért csinálja ezt velem. Nem tudom, miért érdekel ennyire. Nem tudom, mi ez vagy hogyan. Csak annyi a bizonyos, bármit megtennék érte, hogy ne ennyi, hanem csak egy év válasszon el minket.