Rájöttem, hogy röplabda után a fenének sincs energiája még bejegyzést írni se, nemhogy magyar házit.
Tegnap akartam jelentkezni, de nem jött össze. Fáradt voltam, mikor fél hatkor hazaestem, aztán rájöttem, hogy mára még kell egy egypercest írni... Hát mit ne mondjak, nem egy kellemes érzés volt. 
Egyébként kijelenthetem - ahogy ex-osztálytársam fogalmazott, miután megnézte a táboros videót -, hogy "ezek a legjobbak, mert zsenik és hülyék egyszerre". A zseni részével kicsit vitatkoznék, bár tény, hogy a Karinthy egy fantasztikus iskola és nem  vesznek fel oda akárkit, de a hülyét eszem ágában sincs megcáfolni. Tegnap hiányzott R - sőt, ma is, bár úgy volt, már jön. Az egyik szüntben F csoportos társam előhúzott a táskájából egy guriga wc papírt. Igen, jól látjátok, egy teljes gurigányi, megkezdetlen wc papírt az iskolatáskájából - saját bevallása szerint lövése sincs, hogy került oda, egyszercsak megtalálta. Kábé egy percbe telt, mire jött az ötlet, hogy akkor legyen a tekercs R! Így hát odatettük a R helyére, az asztalra.

Ragyog a szívem, mint a Nap, 
Sohasem voltam boldogabb...
Ugye, hogy ugye? Ne mondd, hogy nem ismerősek ezek a sorok.
Tegnap és ma is ezt énekelgettem magamban, bár ma már inkább a Happyt.
Laza napjaim voltak, értsd úgy, ahogy mondom. Tegnap matekon Conchitánál kötöttünk ki, ofőn az volt a kérdés, hogy van-e az osztályban "papíros debil", ma meg három jegyet is kaptam, ebből a földrajz szaknyelv ötös a rendes jegy, a két angol ötös pedig rendetlen. Vagyis csak kisjegyek, a hónap végén lesz belőlük egy nagy jegy.
Az iskolai rendszerhez továbbra sincs hozzáférésünk, így még mindig nem teljesen értem az e-naplót, mert még egyszer sem láttam, de az infó tanár azt ígéri, péntekre már meglesz. Remélem is.
Aztán kiderült, hogy  a gép jegyzi, mikor használom a WiFit. Ezzel csak az a baj, hogy az volt a fantasztikus tervem, amint lesz hozzáférésünk, mivel szünetben le van terhelve a rendszer, órán fogom használni. No mindegy. 

R-el beszéltem szünetben, hogy mit fogunk csinálni IDB előtt, mivel ott van egy lyukas óránk, mire hülyén nézett rám, hogy ma nem is lesz. De mondom, hogy lesz, hisz ki lett rakva csoportba egy videó, amit máig meg kellett nézni. Végül abban egyeztünk meg, hogy majd megkérdezzük valakitől.
Nekem lett igazam.

Ennyit erről. Így kell elrontani, tényleg. Nem kell sok tehetség hozzá, csak egy kis értelem.
Csakhogy világossá tegyem, a múltkori buszozási élményemről beszélek, mikor udvariasan előre engedett egy vadidegen. Erre tegnap, vagyis pénteken, muszáj volt beszereznem egy negatív élményt is. Mondanom sem kell, nem volt nehéz feladatom. 
A szituáci: felszállok a buszra egyik osztálytársammal az iskola után, és megörülve látjuk, hogy vannak egymás melletti szabad helyek, le is ülünk. Erre a következő megállónál felszáll két nyanya, nem - csak - a korukról beszélek, hanem a természetükről is. Az egyikük leül egy másik helyre, a másikuk pedig megáll előttünk, háttal nekünk, majd fennhangon belekezd az "Ezek a mai fiatalok..." kezdető szövegébe, inkább nem írom le, mi volt. Nem is ez a lényeg, hanem az, amilyen hangsúllyal mondta. Azonnal felment bennem a pumpa, majd osztálytársammal összenézve - csakhogy bemutassuk, mennyire jó szívünk van és nincs olyan, hogy nem létezik olyan, hogy "mai fiatalok" így, általánosítva - felálltunk, és arrébb mentünk egy másik helyre (hangsúlyozom, volt még bőven hely!). Még talán nem is említettem volna meg, ha nem üti meg a következő párbeszéd a fülemet:
Egyes számú nyanya: Nem ülsz le?
Kettes számú nyanya: Dehogy ülök, minek!
Úgy felhúzott ezzel, hogy azt hittem, odamegyek és leütöm. Komolyan. 

Az ember azt hinné, Budapest az Budapest, egy nagyváros a maga több milliós lakosságával, és ennélfogva az emberek elhidegültek egymástól. Elmész egy kis faluba, ahol pár ezren élnek csak, és - bár ott nem igazán vannak, de tegyük fel, hogy mégis - még az idegenek is köszönnek egymásnak. Ha pedig már beszélt vele egy-két mondatot korábban, vagyis van minimális közük egymáshoz, és nem rohannak mindketten, akkor szinte biztos, hogy megkérdezi az egyikük, hogy van a másik, stb. Pesten még gyakran az ismerőseik mellett is egy szó nélkül mennek el az emberek, azt a látszatot keltve, hogy mindig, minden körülmények között sietnek valahová és nem érnek rá, noha ez korántsincs így. Sőt, az is gyakora, hogy az egyik fél köszön, a másik meg a füle botját se mozgatja... És evégett aligha lehetne felróni, hogy az ember kissé előítéletesebb azzal a "réteggel" szemben, aki nem szokott visszaköszönni neki vagy értsd úgy, ahogy akarod. Ha a buszmegállóban állva rajtad kívül mindössze egyetlen ember, egy tizenhét-tizennyolc éves, görnyedt, nagyon lazának akaró lenni, fülhallgatós, hímnemű egyed van, és még vagy hét perc, mire jön a busz, akarva-akaratlanul is valami elfoglaltság után nézel, de szinte kézenfekvő a tőled két és fél méterre lévő személy. Csak egy pillantást kellett vetnem rá, és máris tudtam, sütött róla, hogy bár nem a "szög-jolán"-ok közé tartozik, mégis a "menőbbik," pontosabban a magát menőbbnek képzelőbbek közé. 
Aztán megjött a busz, mint kiderült, mindketten ugyanarra vártunk. Egyszerre értünk az ajtóhoz az első ajtós felszállás miatt, de igazából ő egy kicsit hamarabb, ezért meg is torpantam, hogy felszállhasson. De váratlanul arrébb állt és intett, hogy szálljak fel. Nekem, a tizennégy éves lánynak, akinek százszorszép volt a füle mögött.

Mondanom sem kell, kellemesen csalódtam. Ez engem csak arra emlékeztetett, hogy akármennyire is elkorcsosult a társadalmunk, van még remény. 

Ez a nap mérföldekkel jobb volt az előzőnél, csakhogy belecsapjak a lecsóba. Kezdjük azzal, hogy jobban kialudtam magam, mint tegnap. (Lehet, azért, mert nem olvastam egy órával tovább fanfictionöket.) Ráadásul első óránk sem tesi, hanem angol volt, mégpedig Grace-szel.
Grace anyanyelvi tanár, amerikában született és élt, nem tud magyarul, a tanév kezdete előtt kilenc nappal jött Magyarországra. Velünk volt az első órája (nekünk is vele), ahol kiderült, hogy - akkor még - néégy szót tudott csak magyarul. És szerintem ez fantasztikus. Azáltal, hogy nem beszéli a nyelvünket, rá vagyunk kényszerítve, hogy az övén beszéljünk, ezzel rengeteget fejlődve. Egyébként Grace az egyik legjobb fej tanárunk, most már kijelenthetem így, hogy mindegyikkel találkoztunk már. Kedves, életvidám, vicces, közvetlen velünk, az ő  órái telnek a legjobb hangulatban. Szerencsére vele van a második legtöbb angolunk, csak a csoport vezető tanárunkkal van több. 
Második óra tesi volt, most Lépesfalvival. Útban az öltözők felé összefutottam B-vel és beszéltünk pár szót. Aztán jött a tesi. Megint kint voltunk, ahogy az egész héten fogunk, és - minő meglepetés - ezzel a tanárral is futottunk. Annyi volt a különbség, hogy kevesebb gimnasztika, több futás volt, így az óra végére 1800 métert futottunk. Közben, a műfüvesről néztek minket a fiúk és röhögtek rajtunk (ennyit az összetartó osztályról), mivel ők fociztak. Hát nem mondom, de gondolom. (Azért is pech, mert az órarendünkbe az ő tesitanáruk van beírva, mégis mást kaptunk.)