Egy korábbi bejegyzésben, ha csak pár szó erejéig is, de már céloztam rá, hogy nem a legjobb a kapcsolatom a szüleimmel. Most ezt fejteném ki. 
Kisebb koromban, fogalmazzunk úgy, nem a legtöbb szeretetet kaptam tőlük, bár ő bennük ez nem igazán tudatosult. Mikor megpróbáltam velük megbeszélni, ó én naiv, csak lehurrogtak és még inkább leszóltak, le is tagadták, amit csináltak. Bennem viszont ez olyan gátakat épített ki, amiket a mai napig nem sikerült - és nem is fog - lebontanom. Aztán vannak olyan tulajdonságaik... amiktől - nem tudok máshog fogalmazni - undorodom. Csak nehezen tudom elviselni őket. Rengetegszer eszembe jutott már, hogy létezhet-e az, hogy nem érzek semmit irántuk, meg hogy milyen romlott alak lenne képes ilyesmire, de úgy látszik, egyre inkább csak az ellenszenvemet sikerül kivívniuk, és most tarthattok akármilyen romlott alaknak is, de ez az igazság. Vannak jobb pillanataik, mikor érzem, hogy ők szeretnek engem, és vannak, mikor olyan dolgokat tesznek nekem vagy értem, hogy engem is elfog a melegség, de... aztán, a hétköznapokon mi marad? Épp ez az. 

Tudom, hogy nem helyes hozzáállás, hisz ők szeretnek engem, én még sem vagyok képes rájuk úgy néz ki. A megélt éveim alatt olyan sok negatív tapasztalattal sikerült gazdagítaniuk, hogy túltesznek a pozitívakon és már, ha szebb dolgokra visszaemlékszem, nem szeretem őket tőle jobban, csak... nem is tudom, azokban a pillanatokban valahogy nagyon szeretem őket azért, amit akkor tettek, de aztán elillan és itt vagyok, egyedül. 

Aztán ott az öcsém, akivel mindig is kivételeznek. Egy bizonyos szintig megérthető, mert hát, na... az öcsém autista. De utána? Nem olyan súlyosan, ahogy a tv-ben szereplők szoktak, nem kéne vele ennyire kivételezni. De mikor egy-egy nagyon igazságtalan - és nem csak szerintem az - dologban az ő javára kedveznek, és én ezt a szemükre vetem, persze, hogy lehurrognak, hogy ilyen nem is történt ne meg tudom, és ismét én leszek a szar, mert ki más? 

Olyan értelmetlen szabályok vannak, minthogy, ha a szüleim egyike elmegy a szobám bezárt ajtaja előtt, beszól, hogy mégis miért van csukva, ugyanis, ilyen értelemben tilos becsuknom. Mert nem is tudom, kinek képzeltem magamat, amiért be merem csukni a saját szobám saját ajtaját. 
Aztán ott van az ágyazás. Az öcsémnek miért nem kell megágyaznia? Simán megtudna. Vagy ha más nem, leglább megigazítani az ágyneműjét, hogy ne legyen olyan, amilyen. De nem, neki nem kell, jobb esetben anya megigazgatja neki, de a legtöbbször egész napra úgy marad, én meg persze kapom az oltári nagy lecseszést, ha egyszer véletlenül nem ágyazok meg. 

És igazából még sorolhatnám. A szüleim diktatórikus jellemek, parancsolgatnak, mások érdekeit vagy véleményét figyelembe sem véve, és süketek arra, bármit is mondanék. De ilyen is volt már:
- Oké. 
- Nem oké. "Igen, apa!" Semmi más, világos? 
Na b@zmeg, már bocsánat. Meg itt csettintget, mint valami kutyának...
Konkrét eset: Anya nincs itthon, apa mondja, hogy nyissam ki az ablakomat, hogy szellőzöm. Nem vettem észre - mert oolyan apró fajta, hogy nem is lehet észrevenni -, hogy anya nyitva hagyta a szúnyog hálót. Pár órával később, mikor apa felfedezte, hogy úgy volt nyitva az ablak, hogy a szúnyogháló is, egy fél órán keresztül ordibált velem, hogy mit képzelek magamról, meg magasról teszek a világra, meghogy a szart is kiveri belőlem, és az ilyen fajtát ki kéne írtani, meg egy büdös kurva vagyok, aki semmire sem jó, és így tovább a végtelenségig. Egy, nem is az én hibámból, nyitva maradt szúnyogháló miatt, amit, megjegyzem, ő sem vett volna észre, ha nem akar kimenni az erkélyre, nekem meg ugye csak bukóra kellett nyitni az ablakot. Not bad. Később anya elmondta neki, hogy ő felejtette úgy, de apa továbbra is rám haragudott. Értelem.

Emellett rendmániásak és tisztaságszeretőek, én egyik sem vagyok, sőt, az ellentétük, szeretem a rendetlenséget, és képtelen vagyok tisztaságot tartani. Apa lusta, ezt örököltem tőle, csak én sokkal jobban az vagyok, de ő cseszeget a legapróbb dolgokért is engem, amik nem is a lustaságon múlnak, olyan kicsik, miközben ő átalussza a délutánokat a kanapén, és engem hív le az emeletről, hogy csináljak meg valamit a földszinten, miközben ő történetesen odalent lóbázza a lábát. És ezután szintén én vagyok a szar, mert kiakadok. 

Ha valamit nem tudok irányítani, az a hangom. (Mellesleg megjegyzem, de apától örököltem, mégis ő van miatta a legjobban kiakadva.) Hallom, hogy időnként nem jó hangnemben szólal meg, de kontrollálni már nem tudom. És ezt ezerszer elmondtam már, hogy hiába ordítják le a hajamat is, nem direkt beszélek úgy, ahogy, de azért még "vigyázzak, mert közel a keze"...

A másik, amire érzékeny vagyok, a szobám. Utálom, mindent. A berendezést, a színét, a díszítést, mindent. Ezen csak az tud segíteni, ha rendetlenség van, akkor érzem egyedül minimálisan jól magam. És szeretem, ha rendetlen. Rám vall. Otthonosabban érzem magam tőle. Emiatt apa van a legjobban kiakadva, pedig ő nemhogy bejönni, benézni sem szokott, akkor sem, ha bent vagyok, magasról tesz rá, de ő van kiakadva miatta. Mondta egy hete, hogy jó lenne kitakarítanom, mire mondtam, hogy nem. 
Nekem ez amolyan... nem is tudom, mi. Ha kitakarítom, nem telik bele két hét - és akkor már lassú voltam - máris ugyanúgy néz ki, mint előtte, ha nem rosszabbul. 
Erre ma, vacsora van. Az internetadóval kezdődött, eltérő a véleményünk, félig büszke is vagyok magamra, amiért sikerült kiállnom ellene az álláspontom mellett. Aztán, már abbahagytuk, egyszercsak odaszólt anyának, hogy ugye megbeszélték, hogy ha valaki nem teszi meg, amit mondanak neki, milyen szankciókat vezetnek be... Először nem értettem. Aztán olyan hangnemben, mintha a nemistudom, milyéhez beszélne, kifejtette, hogy ki kell takarítanom a szobám, de úgy, mintha tegnap halálósan megfenyegetett volna, hogy takarítsam ki és én annak szegültem ellent. Aztán mondtha, ha nem, akkor nem mehetek pénteken a barátnőimhez. Már folytak a könnyeim, és hiába magyaráztam, hogy ha rend van, én nem érzem jól magam ott, nem érti meg, sőt, tovább megyek, le se szarja, hogy én konkrétan fizikailag rosszul érzem magam benne és utána úgyis visszacsinálom. De ő csak egyre hajtotta a magáét, hogy csütörtökön ki kell takarítanom, hiába mondtam már hatszor, hogy rendben, kitakarítítom, de a mondat további részét meg se hallotta, sőt, ha folytatni merészeltem, újra rákezdett, hogy ki kell takarítanom, különben...

Gyenge vagyok. Olyan sírógörcsöt kaptam, hogy alig sikerült fél órával később abbahagynom. Nem a kitakarítás, hanem a másik részével van bajom. Mibe fáj nekik, hogy én átmegyek hozzájuk...? Semmibe. Örülniük kéne, hogy néhanapján ki is mozdulok, nem csak otthon gubbasztok. Hónapok telnek el egy-egy találkozó között, mert mindannyiunk máshol él, máshova jár iskolába, sőt, másmilyen idős, nagyon nehéz összehozni. (Hozzátenném, nyáron anya kiakadt és besértődött rám, mert két héten belül kétszer is találkoztam velük. Most ez mi a f@sz?) Bezzeg öcsémnek mikor tiltják meg, hogy kimenjen az utcára? Örülnek, hogy kimegy és nem bent gubbaszt, még a vacsora is el szokott lenni halasztva miatta. Az bezzeg nem számít, hogy én is csak bent gubbasztok, persze, tiltsuk meg neki az egyetlen találkozót, mi sem természetesebb...! 
Ezek tartanak életben, hogy végre, hosszú idő után olyanokkal legyek, akik mellett száz százalékosan önmagamat adhatom, akik nem nevetnek ki (bántó értelemben), akik nem szidnak le, akik nem űznek gúnyt belőlem, akiket igazi barátaimnak nevezhetek... Az egyikük a legjobb barátnőm, mostanában még facebookon is alig tudunk az idő meg a fáradtság miatt beszélni, még ezt a kevés lehetőséget is el akarják tőlünk venni... Látnotok kellett volna, mikor nagy nehezen beleegyeztek a találkozóba, úgy csináltak, mintha fájna nekik...

És óhatatlanul is elfogott az az érzés, hogy én nem érzem itt otthon magam, nem tartozom ide, csak valami véletlen folytán vagyok itt, és sokkal de sokkal több keresnivalóm lenne az általam olyannyira szeretett könyvek valamelyikében...

Szóval a tegnap... Nem volt semmi, azt meg kell hagyni. Reggel bevittem a muffint a jótékonysági sütivásárra, majd csatlakoztam a többiekhez, akik szépen-lassan kezdtek gyülekezni. Igazából nem részletezném annyira ki. Becsapódtam egy csapathoz, de azok otthagytak, ezért csatlakoztam másokhoz. De ott csak felesleges harmadik voltam, ezért megint egy másik kettes csapathoz kéredzkedtem, akikkel elmentünk sütit venni. Mire végeztem, eltűntek. Megint csatlakoztam másokhoz, de azok is ott hagytak a fenében. Egyszóval kész rémálom volt. 

Ez csak egy gyors bejegyzés lesz, jelezve, hogy itt vagyok (és ma még készülök egy másikkal a tegnapomról) és egyre sűrösödnek fejem felett a felhők. A fizika szaknylev dogám kettes lett, hétfőn matek témazárót fogunk írni, nekem pedig fogalmam sincs, hogyan fogom bírni. 
Egyelőre próbálom ignorálni a problémát és nem törődni vele, hogy ez az összevisszaság nem lesz jó huzamosabb ideig, de nem tudom, még mennyi ideig fog menni. Viszont ha most októberben így érzek, mi lesz velem februárra-márciusra, mikorra lassan bejön a vizsgadrukk is...?
Igen, félek attól az átkozott vizsgától, félek, hogy meg fogok bukni. Azt a szégyent nem élném túl. Ötletem sincs, hogyan fogom azt a tesztet kb. 80 százalékra megírni. Aztán meg persze, ha átmegyek, jövőre már a matek, a fizika, a biológia, a történelem, a kémia és a célnyelvi civilizáció is angol nyelven fog menni. Hiába vagyok benne már több, mint egy hónapja, még mindig nem áll össze a kép, hogyan fogok én angolul deriválni meg isten tudja, még micsodát...

Egyébként minden rendben, csak folyamatosan fáradt vagyok és kevés a szabadidőm. Bár tiszta heppi vagyok, mert a héten volt egy kis időm írni. Talán végre lassan befejezem ezt a fejezetet is.

Igen, igen, elmaradtam egy hetet, amiért ezúton is szeretnék bocsánatot kérni. Akartam én írni, de röplabda után energiám nem volt, pénteken meg khm...nem értem rá. Ugyanis kitaláltam, hogy szeretnék beiratkozni egy könyvtárba. (Most tapsoljatok meg, amilyen könyvmoly vagyok, utoljára ötödikben vettem ki általános iskolai könyvtárból könyvet, de igazinak még a közelében sem jártam. Nem tudom, miért, talán csak mert szimplán hülye vagyok.) Ezért pénteken elbaktattam a Karinthy mellett lévő könyvtárba R-el - aki nyolc éves kora óta be van oda iratkozva -, ahol közölték, hogy mindenképpen szülő kell. Egyáltalán nem értem, miért. Mivel 14 éves vagyok, még ingyenes, és valahogy nem jelenik meg előttem egy szigorú szülő képe, amint azt mondja: "Kislányom, ne merészelj ingyen beiratkozni egy könyvtárba se! Megértetted?!"
Ezért R vett ki nekem egy könyvet, nevezetesen Cassandra Clare-től A herceget, mert valamiért még csak Az angyalt olvastam pár hónapja. Persze, ki vagyok én, hogy megálljam és ne olvassam, egész este le sem rakram (egy kis túlzással, de tényleg csak picivel). 

Szombaton a családdal Keresztes Ildikó jubileumi koncertjére mentünk, ami igazából jobb volt, mint vártam. Az elején Baricz Gergő kezdett egy zenekarral, aminek ACid/DC volt a neve és AC/DC dalokat énekeltek, meglepően jól. Hát emberek, én el nem tudom képzelni, abból a gyerekből hogyan jöttek ki ilyen hangok... 
Igazából mindegy, a lényeg, hogy nagyon jó volt.
Hétfőn akartam írni, akkor kellett volna, mert - az igazat megvallva - már nem igazán emlékszem, mi történt. Az megvan, hogy Pusival futottunk, Szilivel játszottunk, ofővel Present Perfectet vettünk, TB-vel meg testrészeket, de... nem igazán rémlik olyan, amit leírhatnék. 

A ma viszont még nagyon is megvan a fejemben.